Lemegyek a pályára. Üres. Az idő borult, lehet esni is fog. Nem baj. Élvezem, hogy egyedül lehetek, csak én és a kijelölt edzés. Az edzés, ami tudom, hogy így sem, úgy sem végződik hangos kacagással és lazázással. Magaslaton minden edzés nehezebb, ez a mai talán a legnagyobb kihívás itt fenn. Tudom, hogy ma erősnek kell lenni, tudatosan. Mégis, görcsök nélkül. Átgondoltam előző este minden nehezebb pontot, hol kell elkapjam a grabancát a negatív gondolatoknak, hol fog jönni az, amikor már annyira fáj, hogy ott kell még jobban beleváltani.
Tanakodom még magamban egy kicsit és nekilátok a bemelegítésnek. A lábak erősek, jók, azzal nem lesz gond. Tüdőre, mint egy aktív dohányos, sebaj, ez megszokott nálam.
Tötymörgök, cipőt váltok, odaoldalgok a rajtvonalhoz. És egy mély lélegzetvétellel elkezdem. Figyelem a testem visszajelzéseit, nem futok bele gyors tempóba, nem vandálkodom. Az első résztávnál a legfontosabb, hogy olyan tempót találjak, ami után a maradékot is gond nélkül meg tudjam csinálni. Főleg magaslaton.
Az első teljesítve, rosszabb érzés nélkül jutok a végére, a fránya kis gondolatokat pedig félresöpröm.
Szaszafoto
Pihenő.
Következő résztáv. Itt már hamarabb jön a macerás rész, de bizony engem nem kapsz el! Mondom magamnak. Akkor is átfutom. Nem görcsölök, nem tétovázok, megyek előre. Ennyi és nem több.
Pihenő. Összeszedem a gondolatokat. Az utolsó jön. A legutolsó! Már mindegy mi van. Beleengedem magam.
Elindulok. Érzem, hogy nehéz. Persze, hogy az, futó vagyok. Mégis kislány mire gondoltál, hogy sétagalopp?. A lábak mennek, gépiesen maguktól. Bízom bennük. A többit én teszem hozzá. Kitolni a határokat. Amikor fáj. De nagyon. Elengedem a gondolatokat, elengedem az agyam, kikapcsolok. Beérek. Nem nagyon emlékszem, hogy csináltam meg. Nincs idő és tér. Csak voltam az ITT és MOST-ban.
Elégedett vagyok.
Mosolygok.
Kész vagyok!
…aztán eszembe jut, hogy Drága Edzőm még tartogatott számomra meglepetést. Ez után jöhet a gyors munka. Egy fél másodpercig átfut az agyamon, hogy én bizony elfáradtam, megyek haza. De azzal a lendülettel söpröm is ki a fejemből és megcsinálom. Minden pici jelentéktelennek tűnő dolognak megvan a helye, amikor fel akarok építeni valamit.
Ez számomra egy jó nap. Egy olyan nap, amivel elégedett vagyok a sportban. Mert legyőztem önmagam, felülírtam a cicavirnyákolást és a határaimat.
Így képzeltem volna el az edzés utánt…de az eső beleszólt. 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: