Összefoglaló: Koppenhágai Világbajnokság

Szeretném megköszönni mindenkinek a verseny előtti kedves biztatást. Majd a verseny utáni gratulációkat, nagyon jól esett. Továbbá köszönöm  a szűk környezetemnek, hogy türelemmel viselte a felkészülésemből fakadó nehézségeket. 🙂

Bevezető

Pár éve, amikor kikacsintottam a pályaversenyzés világából az utcai versenyek felé, egy egészen más világ tárult elém. Más hangulata, ritmusa van egy félmaratoni rendezvénynek, mint egy pályaversenynek. Nehezen rázódtam bele, furcsa volt megszokni, hogy egy félmaraton esetében az első 3-5 km-t mindig borzasztóan gyorsan kezdik, ha azt túléled, sínen vagy.

Cselekmény

A tavalyi alapozás előtt Káldy Zolival valamint menedzseremmel, Spiriev Attilával átbeszélve az idei év versenyeit, eldöntöttük, egy sokkal hosszabb felkészülésnek ugrunk neki. Már október közepétől, sok sok kilométert tettünk a futóműbe. Hétről hétre, szép lassan építkeztünk. Majd jött a portugál edzőtábor, 6 hét, ahol már sejtettük, hogy a Roma-Ostia félmaratonon, (március 3.), reális esély van az egyéni csúcsra. A pálya elég dombos, két nagyobb emelkedő is van benne, amire idén tudatosan készültem. Szerencsére Portugália alkalmas volt erre, a környék tele volt emelkedőkkel. A prioritás Rómán volt, oda éleztük a formámat is. Viszont a Világbajnokság nagyon érdekelt, a sík pálya, a jó mezőny és a jó időjárás miatt. Igaz, szeles az idő, de mezőnyben ezt nem érzi úgy az ember.

Róma nagyon jól sikerült, 69:50-es egyéni csúccsal 5. lettem, legjobb európaiként értem célba. Bevallom, nagyon nagy önbizalmat adott. Egyéni csúcsért mentem, de amikor megláttam a célban az időmet, óriási boldogság járt át. Áttörtem a 70 perces határt! 🙂

Nem lustálkodhattunk, egy hónapunk volt a Világbajnokságig. Új helyzet volt Zolinak is, nekem is. Illetve Zolinak annyira nem, hiszen versenyzőként sokat futott utcaikon is, neki, mondhatom, több tapasztalata volt a két félmaraton közti edzésekről, mint nekem. Minél előbb meg kellett oldanom, hogy regenerálódjam. Az emelkedő-lejtő megviselte a lábaim, 3-4 napot könnyen kellett futni, mielőtt az első résztávos edzést beillesztettük. A résztávval is finoman kellett bánni, de a Vb miatt egy kicsit a “muszáj” benne volt. Másfél hétig, be kell valljam, nem igazán estek jól az edzések. De a fejem tovább vitt minden nehézség ellenére. Tudtam, hogy meg kell csinálni az adagot, mindegy, mit érzek. Aztán átlibbentem a holtponton és egyre jobb edzések következtek. A Vb előtt 10 nappal nagyon biztató edzéseredményeim voltak. Köszönöm Zolinak, hogy a kellő időben engedett gyorsan futni vagy épp leállított, ha úgy látta a mozgásomon, hogy erre szükség van.

Nagyon szerencsés voltam, hogy az edzőm kijöhetett velem Koppenhágában. A Szövetségnek is köszönet azért, hogy megadta a lehetőséget, hogy itt indulhatok.

A verseny előtti egy-két nap a legnehezebb számomra. Talán minden versenyző számára. Sokat pihentem, aludtam, ettem, könnyen edzettem, olvastam. De akkor is ott motoszkál bennem, hogy már futnék, kíváncsi vagyok mit tudok, türelmetlenkedem.

Tetőpont

A versenyről csak jót tudok írni. Könnyebb, hiszen jól sikerült. A hangulat eszméletlen volt. A rajt után 3km-en keresztül, akár egy bringaversenyen, rengeteg ember. Üvöltés, őrjöngés. Hihetetlen volt. Majd végig, 21 km-en keresztül, a kordonok mögött drukkerek. De nekem volt mégis a leghangosabb szurkolóm a helyszínen, akinek nem győzöm megköszönni, hogy 18-km-nél ott volt és buzdított.

Próbáltam felidézni a verseny közben történteket, de a helyzet az, hogy annyira belevonódtam a futásba, hogy kb 10 percnek tűnt a félmaraton. A nagyon gyors kezdés után a mezőny 2 részre szakadt. Az eleje nagyon gyors lett volna nekem, 32:15 körül kezdték el az első 10km-t. Ebben nem mehettem bele. Így “összeálltunk” 6-an, 3 japán lány, 1 amerikai, 1 horvát lány. A mi időnk 10km-nél 32:50 volt. Fogalmam sem volt, hányadik helyen futhatok, az órámra sem hagyatkozhattam, mert nem mért jól aznap. Így maradt az, ha a fene fenét eszik is, ezzel a bollyal maradok. Lesz ami lesz. Eszembe jutottak edzőm és menedzserem szavai, hogy ez Vb, a helyezésekre figyeljek, minden kis másodperc számít. Nyugalomra intettem magam, újratervezés, akkor hagyom az egyéni csúcs dolgot, a lényeg, hogy az élmezőnyről leszakadtakat összeszedjük, majd az utolsó kilométeren pedig ellépni a többiektől. Azt sejtettem, hogy gyorsabb lehetek, mint ők.

10km-től jöttek szelesebb részek, váltogattuk, ki vezet. Ez működött 15-ig. Aztán a japán lány elkezdett őrülten váltogatni. A kontaktot megtartva ott maradtam, ezzel megszakítottunk egy két lányt, de még mindig voltunk 4-en, plusz akik jöttek fel ránk.

18-19km-nél már látszott mindenkin, hogy a gyors kezdés miatt kicsit nehézkes a futás. Akkor váltottunk ritmust egy amerikai lánnyal. Majd az utolsó 1000m-en őrült futás kezdődött, egy etióp lánnyal vívtunk az utolsó méterekig. Végül én jöttem ki győztesen a hajrából. 70:08-al értem be. Kicsit sajnáltam, hogy nem csúsztam be 70 perc alá, de aztán felfogtam, hogy a 3. fehér futóként beérni ebben a mezőnyben nagyon szuper dolog. 11. lettem, ami kárpótol most mindenért.

Tettünk egy nagy lépést, rengeteget dolgoztunk, néha nagyon nehéz volt, de a jó és csodálatos értelemben vett nehézség volt minden egyes edzésben. A Portugáliában eltöltött 6 hét olyan tartást adott, amibe kapaszkodhattam a fájdalmas részeknél.

Eredmények

Epilógus

Jó ilyenkor végiggondolni, mennyi mindent tettem meg, honnan hová vezet az út. Mennyi minden vár még rám. Bár vannak nehezebb évek, amikor felmerül, hogy minek csinálom, de nem kérdés soha, hogy tovább folytatom. Vannak mély pontok, vannak magasságok, mint bármelyik munkában. Csak az nem mindegy, hogyan fogjuk fel a mélypontokat. Ilyenkor kell elkapni a lehúzó gondolatokat, legyőzni magunkat és tovább csinálni, felállni, mert a munka, előbb vagy utóbb, beérik. Legfontosabb: valóban hinni magunkban.

A cselekvés magában hordja a jutalmát. Cselekedni, teremteni, harcolni a körülményekkel, legyőzni őket vagy elbukni miattuk, ebben van az ember minden öröme és egészsége. /Emile Zola/